Költők kincsei

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az õszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

Higgyétek el: csak hangulat az élet.

Higgyétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.

S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.

Ha az ősz fuvolál,
szomorú dala száll,
néha lehullva.
Bágyadt hangjainál
a szivem sebe fáj;
tépdesi újra.

Hogy fullaszt a magány!
Szinem oly halovány
s nincs bizony írja.
Csak idézem a mult
puha ködbe borult
árnyait, sírva.

Már mindjárt ideér,
fölkap s visz-visz a szél
messze magával -
hisz a fák terüjén
csak avar vagyok én,
mely tovaszárnyal.

Végh György fordítása

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben "hallgatott".

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

Nem illet engem e dicséret,
hidd el, barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred?

Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember módon élek,
hogy is lehetnék bátor?
csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.

Hajnali fénylő napsugár
ezüstport hint a tájra,
teríti az ősz asztalát
ködpára bársony fátyla.

Reggeli friss harmatvarázs
tükröt állít az égnek,
csillognak benne tompán
az ébredező fények.

Lassan oszlik a ködfoszlány,
álmot bont a pirkadat,
simítja fáradt sóhaját
az ősz színű pillanat.

Most nem vagyok itthon senkinek.
A telefonom is néma.
Ne keressetek.
Csak a Napnak vagyok elérhető
és a Szélnek.
Fekszem egy mezőn
hanyatt mint egy halott
pedig nagyon is élek
bámulom az eget
fürdetem arcom a kékjében.
Munka? – fenéket!
most dogozzon rajtam a természet:
látassa magát szépnek.
Idő? – annyi van
vissza is adhatnék belőle
Pénz? – amit akarok úgysem
vehetnék érte
Szerelem? – ó ez már nem az?
Majdnem.
A szívem szabad;
Az lenne jó, ugye, ha
nem lenne más csak tavasz,
napokból csak vasárnap,
bámulva az eget,
feküdni a mezőn hanyatt.

Olyan hangosan dübörög bennem a remény! -
Nem lehet,
hogy más ne hallja meg!
 
Félek,
hogy elrejti előlem a többi hangot is
mit hallanom kellene az életben maradáshoz,
 
hogy egyszer csak messze szalad tőlem,
és talán soha többé  nem jön
a közelembe sem...
 
Hogy hiába remény,
ha nem tudok játszani semmilyen hangszeren -
csak hallgatni szeretem...

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.

Aranyos levelek kavarognak
rózsásvizü őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy, meg a lelkem!
Puhafürtü juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szivem.
Jó volna a fűzlevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jószagu ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

Rab Zsuzsa fordítása

A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Mondd: "köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: "köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

Rab Zsuzsa fordítása

Kell, hogy a napnak sugara legyen,
sugaras legyen, mint az értelem,
kell, hogy húzzon a föld, a súly-szívű,
de súlyos szívvel hozzá lenni hű,
súlyos napokat egymás tetején
egyensúlyozni - szemünkön a fény -;
ez a harmónia, a keresett
s találni vágyott, csörgő vizeket
zengővé szelídítő, orvosa lelkünknek,
hogy a béke otthona
lehessen -
Tűzben született a Föld,
s kínlódott, míg meglelte kijelölt
helyét a nyugodt gravitáció
törvénye szerint. - Egy élet s halál van,
s csak így jó élni - amíg meghalni jó -
megkeresni helyünket a világban.

Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.

Megállj,
A hegyoldalban hűsen fújdogál,
Köpenyt kavar és fülbe gőgicsél
A puha szél:
 
Alább
Simábban, melegebben lép a láb.
Fenyőgally-tűz marasztja meg alant
A nyugtalant.
 
Fölül
Az ormokon a csend felhője ül,
Alatta elsuny a szennyes, bizarr
Világi zaj.
 
Vigyázz:
Veszedelmes szó, amit fuvoláz.
Nemcsak melenget, kormot is sűrűz
A lenti tűz.
 
Zsibong
És izzad lenn az ösztön és a gond.
Csúf már ez annak, kit úrúl a csend
Krizmája kent.
 
Különb
A békességes alkony idefönt.
De magányos és dideregtető
A hegytető.
 
Setét
Sziklák rettentik ott a remetét,
És csorgót nem lel köztük innia
Ember fia.
 
Ne bánd
Ma este még a végső tudományt:
Az őszi lankán éregetni még
Legyen elég.

Maradj,
Míg Istent tükröz még a szív, az agy
S csendes tüzével embert melegít,
Maradj meg itt.
 
Suhanj
Végig a völgyön, mint az estarany.
Olyan légy, mint a jóságos, a bölcs
Érett gyümölcs.

Lobogó lángok a fekete égen.
Láncait tördeli a Nap
a hajnali szélben.

Hideg, arany íz
ömlik szét a tájon.
Új nap kezdődik a világon.

Virágzó rozson a szél habot vert,
én a szélén lehevertem.
Hallgató fülemre harmat cseppent
s megcsendült a világ bennem.

Óriás szövőgyár volt az égbolt,
sürgő orsó minden csillag.
Sokáig tűnődni időm nem volt,
köszöntött a jázminillat.

Messziről szállt, meglepte az ingem,
iparkodásra biztatott.
Magamban én annyi embert vittem,
mint égbolton a csillagok.

Ne légy öntelt,
ha már tudod,
honnan jön a fény.
Maradj szerény,
hisz a tudás
maga nem erény.

Első lépcső,
hogy felismerd
törpe önmagad.
Második csak,
hogy ráeszmélj:
a mindenség Te vagy.

Hajadon füzek, búzabóbiták -
csupa illat és virág a világ,
csupa mosoly és csupa kedv, csupa
libegés: lányokon selyemruha -
emitt a pipacsok,
amott, az ég alatt
pisze szellő szalad,
a felhő szétszakad,
s látszik egy kék falat
égbolt - alatta terül el a nyár,
s pacsirtaszóval frissen kiabál:
- Én játszom ugyan, de ti
vegyetek komolyan.