Lassan közeledj! S mikor szívem, megremeg, hajolj közelebb!
Mint szelíd szél a virágszirmot, oly lágyan simíts meg.
Égető tűzként pezsegjen bennünk a tengerhullámként feltörő vér,
Hogyha testem testedhez ér, éledjen benne erőre minden hajszálér.
Ölelj pillantásoddal, mikor feszülő combom átfonja férfiderekad,
S ha már a kéj ránk simul fergeteges erejével, maradjon meg belőle
Az a mindent túlélő, jelenünkben megrögződött legszebb pillanat.
Szeress! Adj mosolyt! Fehér fellegekben szállni tudó szárnyakat!
És úgy kívánj, olyan féktelen vad szenvedéllyel, hogy ajkamon
Vérpiros színűvé váljanak a sóhajtásból eredendő parázsló szép szavak.
Keresd meg bőröm pórusán, a titkos helyeken rejlő izgató pontokat,
Mitől meghallod azokat a hangokat, melyek apró hörgésként tapadnak
Az ívben meghajló őrjítő mámorra kiéhezett alélt női testre.
S mikor gyertyalángként olvadunk egymás karjába porrá semmisülve,
Szoríts, szoríts, hogy szinte fájjon! Érezd, hogy csak csókjaidat vágyom!
Old fel a béklyót, ne gátoljon semmi! Merj hévvel, szabadon szeretni!
Nézz rám, és ha sírok csókold le szememről a földre pergő könnyet!
Adj nekem életteli perceket, mitől az élet, csodásabb és könnyebb!
Fess az égre becéző mondatot, hogy ha a csillagokba repülök veled,
Minden egyes gondolatom szélsebesen szelje át a felhőtlen kék eget.
Hints rám édes álmot, melyben földön túli színben játszik a boldogság,
Hogyha sodródunk a végtelen felé, ne törjön ketté ez a bűvös, szép varázs.

Néha hiányzol,
néha nem gondolok rád,
néha hallom hangod,
néha látom kis szobád
néha mennék,
néha aludnék,
néha mondanám,
mit mondani nem merek,
pedig nem nagy dolog,
csak annyi,
hogy van valahol
valaki, ki nagyon szeret.

Majd egyszer szavak nélkül:
ha a pillantások zenélnek,
ha a kezek beszélnek,
ha a száj csók-tüzű öröme dalol,
ha ódává nemesülnek a simogatások,
testünk határa egymáshoz simul,
vágyunk ritmusa vérünkben dobol...
valahol, bárhol, egyszer,
szavak nélkül, valamikor...

Húzzuk össze függönyét a napnak,
kössünk masnit az ígéretekre,
díszben álljanak elénk majd sorra,
ha fény vetődik az emlékekre.
Nézd, itt a kezem, mit kezed
féltő melegébe vont,
lásd, itt a szemem, mit szemed
bársonysugarával körbefont...
s ha majd az új nap rózsabíbor
leplén betekint a szívbe,
elhúzzuk a függönyt, s legyen,
mi bennünket apró díszeivel,
vidám örömeivel
újra meghív
az élet ünnepére.

Ő volt a legszebb, a legédesebb.
"Irt már hozzám szerelmi verseket?",
kérdezte; s éppen az erkélyen állt,
és haján szikrázott a holdvilág
(mint Júliának); és szólt a tücsök,
s a hegyen a nimfa üvöltözött,
s retteneteset dobbant a szívem
s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: "Meztelen
vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,"
súgta kagylóba (s hallottam, csörög
odaát a víz) és: "Ugye, pikáns?"
gúnyolódott, s nekem csak elegáns
szó jött a számra az igaz helyett.
Ő volt a legszebb, legidegenebb,
legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok
előtte. Néha megsimogatott.
Meg is csókolt... Volt köztünk valami?
Tudta. Bár sose mondtam meg neki.

és a két karom könyörögve
nyúlt le két válladig
és széttárt térdeim között
reszkettek csukott combjaid.

És akkor a karod megindult
felém és rémült bíborait
nyitotta tágra, óriásra
két rettegő és bús szemed.

S valami csúcs volt és tető volt
s haldokló pillanat:
szívem megdobbant: most adod, most,
most adtad nekem magadat!

És szemeid rémülve néztek,
jöjjön, mondtad és megint: ne! ne!
s nem akartad s magadra húztál
s két combod megnyilt csendesen.

Két combod megnyílt, vágyakozva
nyít elém remegő öled.
És befogadta, behatoltam
a sötét, puha és meleg
húsba, az eleven gyönyörbe
mely körül fogott édesen
és egymásra talált az ajkunk
és ringatott a szerelem.

Aki kell, az kell

nem azért: amilyen, hanem
annak ellenére, hogy bármilyen.

Egymás alatt s egymás felett
a egymásba nyílva meztelen
omlásban mint ha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadatlan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyesül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva - úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbujt ölelés:

hullám alatt s hullám felett
örök - sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldog hullámok a
szerelmes tengeren.

Tetovált mosolyod mögé bújsz,
S hogy ne ismerjen senki rád,
Kifested magad az álmaiddal.
Lelked mélyén üres szobád
Magányát hordozod riadtan.
Ahogy a fák az alkonyatban,
Tűnnél el láthatatlanul.
Nem hiszel nekem, de rád találok!
Kimondva, kimondatlanul,
Szavaim érthetővé válnak,
Lesznek mondatok, verssorok.
- Suttogok neked,… s ha hallanád
Nyiss ajtót!… - Én kopogtatok.

...Éreztem szíved hogy dobog
kicsit vergődött még

Nem bírta el az ostromot,
aztán csendesen megpihent.

Vágyad egy vágyat ringatott,
két karom forrón átkarolt.

Hallgattunk...a szívünk dalolt,
hatalmas forró éneket.

Mellemre ráhajolt fejed
és szeretett...szeretett.

Köröttünk meghalt a világ,
egymásra talált két vadvirág,

Forró szívem szíved felett
lázasan-izzón, eggyé vált veled...

Nem tudom, hogy téged szeretlek-e
Vagy azt szeretem, ahogy bánsz velem.
Vagy ez ugyanaz?

Ugye jó a csend,
ugye jó a magány,
ugye az is jó, ha néha
jön valaki,
aki már nem is olyan talány,
s akkor örül a szíved,
bár néha szenvedsz,
de mégis van valaki,
aki az Életed.

Ugye az is jó, hogy nincs mindig csend,
ugye jó a hang, a csacsogás,
ugye jó hallani a hangját,
s látni Őt...
ugye jó a Társ,
ha néha szenvedsz is,
de mégis van valaki,
aki a tiéd, aki más.

Ugye jó ránézni,
hallgatni szavát,
s látni bűvös haját,
mint lebben feléd
ugye jó érezni illatát
betelni vele nem lehet,
s Ő bárhova elmehet,
te érzed szívedben
a lehelletet,
mi drága bensejéből
jött elő,
s ennél fenségesebb,
ennél gyönyörűbb létező
nincs,
mert ez Ő!

Ugye minden Ő
más nincs a földön,
más nincs az égen,
más nincs kívül,
s belül,
a test,
a lélek,
a szív,
az ész,
az érzés,
a létezés,
a le nem írható
Ő
ki csak Istenhez
hasonlítható -
vagy nagyobb...

Isten érti ezt,
nem ítél,
hanem boldog és szeret,
mert én is boldog vagyok,
nem számít semmi,
sem föld, sem csillagok,
mert itt van Ő,
ki mindennél nagyobb
Isten érti ezt,
mert ő is szeret,
s ki szeret,
érti ezt.

Add drága kezed,
s menjünk el, messzire,
sétáljunk ki a világból
oda,
hol
nincs csend,
nincs magány,
hol,
mindenki szeret.

Csitt!
Ne szólj, kedvesem!

ujjam ajkadra teszem,
hogy ne mondj
semmit sem,
mert elég a fény,
s a szemünk,
mi látni enged téged,
és a mozdulat,
mellyel hozzád lépek,
s amikor elérlek,
ajkad lezárom...

Csitt, kedvesem!
ajkam ajkadra teszem,
hogy a hang
ne sodorjon el
tőlem - tőled.
hogy a szó
ne takarjon el
előlem - előled
most a csend beszél
nekem - neked
most valami kezdődik
életem - életed...

Csitt, kedvesem!
csak még egy kicsit.
s amikor ajkunk
már elmondott mindent.
feloldom a zárat.
s feloldod te is.
mert eljött az ideje
a boldog kacagásnak.
a könnyeknek.
a nyárnak...

de addig:

Csitt, kedvesem!
beszélgessünk
szavak nélkül.
szerelmesen.

Az ének, melynek eléneklésére idejöttem, mindmáig elénekeletlen. Napjaimat eltöltöm azzal, hogy a húrokat ráfeszítettem hangszeremre, aztán megint leszedtem róla. Az idő még nem jött el, megfelelő szavakra még nem leltem, csak a vágy kínozza szívemet. A bimbó még nem pattant fel; csak a szél sóhajt el mellette. Nem láttam arcát, nem hallgattam figyelve szavát, csak halk lépteinek neszét hallottam meg az úton a házam előtt. Az egész áldott nap eltelt azzal, hogy pihenőhelyét készítettem el a földön, de a lámpa még nincs meggyújtva, s így nem kérhetem, hogy betérjen házamba.
Életemet a remény táplálja, hogy találkozom majd vele, de e találkozás ideje még nem érkezett el.

Hitetlenségem büntetése vagy.
Nem számítottam rá, hogy közelemben
lehet még jeget olvasztani ember,
pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
A tenger fáradtan mellém zuhan.
A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
a mellkasomban, és kapkod az élet:
sorsomnak, veled, újra dolga van.

Mikor ölelésed párájába bújhatok,
átkos napok terhét leszakítva rólam
bőrömön tőled nyílnak
verejték-virágok.
Mikor kezed liánja fonja körbe testemet,
forró hullámként dől rám a konok vágy,
s a mélybe hullva a lázas
tajték eltemet.
Fuldokol bennem a gyönyör,
s míg az örvény ereje partra vet,
ha rám simulsz, mint kagylóra a héj,
elrejt engem magam elől
csók lehelte tenyered.

Akkor szemembe csobbant alakod,
s te raboddá fogadtál,
beköszöntek varázsló napok.
Az éj nyelve bölcsen simogatott.
Hamvas fényedben élek,
gyöngyeidben fürdök boldogan,
nem félek...
a holnap még oly' messze van.
Meztelen vágyaim zsivaja ébreszt,
csak egy kéznyújtás,
és hajad illata újra igéz,
nyugtalan keresi helyét a kéz.
Arcodon kéj incselkedik,
sóhajod melledig remeg,
őrzöm végső mozdulatod,
az idő innentől pereg...

Szelídíts meg szavaiddal,
hogy higgyek szavaidban.

Szelídíts meg tekinteteddel,
hogy szemedbe nézhessek.

Szelídíts meg kezeiddel, hogy még
egyszer megfoghassam a kezedet.

Szelídíts meg mosolyoddal,
hogy mosolyoghassak még rád.

Szelídíts meg magányoddal,
hogy én is megszelídíthesselek.